“Tetszett. Magnóra vettem, később letöröltem.”

Anyám az asztalnál ül, és gyors mozdulatokkal teszi egyik lapot a másik után. Az asztal feletti lámpa úgy világítja meg a körülötte ülőket, ahogy a cirkuszban a porondot szokták. Most csak ő ül ott, egyedül, egy pakli kártya és egy hamutál társaságában. Akkor pasziánszozik, amikor bántja valami. Ilyenkor a parti kimenetének mikéntjével teszi függővé egy-egy esemény alakulását. Azt is megjósolta, hogy a kutya az örök vadászmezőkre távozik. Igaz, már hosszú ideje haldoklott, de akkor is, aznap halt meg, amikor a partija nem jött ki. A tölcsér alakú lámpaburában megül a cigarettafüst, és ráérősen gomolyog a körte körül. Ne az orrodon fújd ki, szólok oda anyámnak erélyesen, de úgy tesz, mintha nem hallaná. Nem is fújja igazán, a füst észrevétlen szivárog az orrából, mint egy elkésett sóhaj. Nem jött ki a játék, látom rajta, ahogy felhúzza a szemöldökét, és összeszedegeti a lapokat. Esni fog a hétvégén az eső, vagy apám megint nem fog megcsinálni valamit, amire már napok óta kéri. Állandóan haragszik az öregre, mert az képtelen a dolgoknak elég nagy jelentőséget tulajdonítani. Apám, mint valami vastagnyakú kálvinista, már beletörődött abba, hogy elmúlt az idő, anyám viszont próbálja utolérni azt. Úgy kapaszkodik minden másodpercbe, mintha sosem lenne belőle elég. És amikor egy-egy kicsúszik a kezei közül, apámra haragszik. Főleg azért, mert ő van a közelben, és azért is, mert úgy szokta meg. Anyám rá akarta venni, hogy segítsen neki megvalósítani az álmait, mert tudta, hogy egyedül nem menne, de aztán kiderült, hogy ketten sem mennek semmire. Állandó nosztalgiát érez egy olyan múlt után, amely sosem létezett, és az a baj a nosztalgiával, hogy elhiteti az emberrel, hogy a nincsből lehet volnát csinálni. Nem tudta megalkotni a saját világát, és most attól fél, hogy apáméban kell majd meghalnia. Negyven év megtette a dolgát, az idő belemarja magát a mindennapokba. És ahogy múlik, ők is öregszenek, de nem együtt, hanem egymás mellett. Apám komótosan elhalad mellette, a konyha fele tart, anyám a szeme sarkából nézi. Mikor viszed fel a befőttes üvegeket a padlásra, nem tudom, hova tenni őket, mondja, anélkül, hogy egy pillantást is vetne rá. Majd felviszem, feleli apám, ő is kerüli a szemkontaktust. Napok óta mondod, mindig csak a majd, de soha semmit nem csinálsz meg, folytatja anyám, az öreg pedig azonnal vérszemet kap, most már biztos, hogy az üvegek nem kerülnek fel a padlásra. Újabb fontos másodpercek csúsznak ki a kezeik közül, az egész olyan, mint valami homokóra, amelyet nem lehet megfordítani. Apám nem mond semmit, legalábbis nem elég hangosan, hogy mi is halljuk, és inkább a ház másik vége felé folytatja tovább az utat, majd eltűnik a szoba ajtaja mögött. Üres üvegek sorakoznak a kerti ajtó előtt, egyhetes por csillog a tetejükön, ahogy az előszoba ablakon betolakodó fény megvilágítja őket. Félúton a konyha és a padlás között megrekedve, magára hagyták őket a sorsukban. Anyám az asztalnál ül, a villany most nem ég, de a cigaretta füstje ugyanúgy szállingózik a lámpa fele, mint ahogy mindig szokott. Felszedegeti a lapokat, és alaposan megkeveri őket, mielőtt újabb partit kezdene.

kép: https://www.flickr.com/photos/69184488@N06/8091028791/in/set-72157631777608289