“…úgy vagyok, hogy sehogy se vagyok”

A vekker éles hangja megint álmomból riaszt, még csukva van a szemem, amikor kinyomom. Egy pillanatra nem tudom, hogy hol vagyok, és még bámulom néhány percig a plafont, mielőtt belekezdenék a napba. Ahogy kikelek az ágyból, most először tűnik csak fel, hogy mindig balra indulok, pedig az ágy a szoba közepén van, mehetnék jobbra is. A lehúzott redőny résein beszűrődik némi fáradt reggeli fény, olyanok, mint én, megint nem aludták ki magukat. Ahogy felhúzom a redőnyt, és kitárom az ablakot, betolakodik az utca a szobámba, és megtölti azt a város zajaival. Nézem a munkába igyekvő embereket, és mélyet szívok a csípős őszi levegőbe. Azon gondolkodom, amit álmodtam, de mire eszembe jutna, el is felejtem, már csak az rémlik, hogy jó volt. De nem csak úgy tör rám ez az érzés, mint egy benyomás, hanem mint bizonyosság. Miután elkészülök, és az első csésze kávé utolsó kortyát is felhörpintem, még egyszer belenézek a tükörbe, megigazítom az arcom, és kulcsra zárom magam mögött az ajtót. Sietnem kell, hogy elérjem a villamost. Vagy inkább sietnem kell, hogy le ne késsem. Fellépek az utolsó kocsiba, a lépcsőn állok meg, egy megállóval odébb sikerül csak beljebb férkőznöm. A villamos tele van, állok a közepén, szememet körbejáratom, keresem, hogy miben tudnék megkapaszkodni. A jobbomon egy szikár sötéthajú férfi áll, hosszan összenézünk, mire arrébb araszol, hogy meg tudjak fogódzkodni az egyik oldalsó ülés mögötti rúdban. Érzem a hideg fémdarabon, amit néhány perce még ő markolt, kezének melegét. Biccentek felé, mintegy köszönetképpen, de nem figyel. Tíz perc zötykölődés után leszállok a Móriczon. Az irodáig bő száz méter és harminckét lépcsőfok vezet, majd egy jobb egyenes, keresztül négy ajtón, és már az asztalon könyöklök, átnézem a napi teendőket. Másfél órával később elindulok a második csésze kávéért, pedig még nem is csináltam semmit. Próbálom felidézni, hogy mit álmodtam, és arra gondolok, hogy az a nap reménysége, hogy majd eszembe fog jutni. Mintha a nyelvemen volna, csak nem találom a megfelelő szavakat. Az iroda a Bercsényi utcára néz, sokszor onnan nézem az embereket, és néha belefeledkezem, hogy belefeledkezem a nézésükbe. Még reggel van, csak néhány, a kutyáját sétáltató, és idős lézeng az utcán. Kint szeles lett az idő, csak azért tudom, mert időnként a hajukba kap a szél, és néhány száraz falevél kavarog a szemközti épület oldalán. Hirtelen felrémlik valami az álomból. Nem részlet, inkább csak egy benyomás, mint egy hirtelen jött deja-vu, hogy én ezt már láttam. Egy idős nő araszol a Fehérvári út fele ráérősen, kockás kocsiját szilárdan húzza maga után, mintha az a karja meghosszabbítása volna, és akkor megint elfog ugyanaz az érzés, hogy én ezt már láttam. A szomszédos épület tetején megtelepszik egy galamb, és mereven figyeli a járókelőket. Visszatérek a munkához, és elmerülök a számokban. Mire megint felnézek a képernyőről, már lassan vége az ebédszünetnek, addig fel sem tűnt, hogy éhes vagyok. Fél óra múlva visszacsoszogok az asztalomhoz kezemben a harmadik csésze kávéval, és amíg elkortyolom, kinézek az ablakon, a galambot keresem, de már nincs ott. Bámulok kifele, mint aki színházban van. Fordított színház, én állok a színpadon, életet játszom, de senki nem figyel, néző lettem. A sétány időközben megtelt emberekkel, sietnek, hogy utolérjék a napot. A közelben építkezés folyik, gondolom, mert a sarki pékségből egy csapat munkás távozik, kezükben több tucat zsemle, leülnek az ablakom alatti padra, és mohón veszik egyik falatot a másik után a szájukba. Később elszívnak még egy cigarettát, majd eltűnnek a szomszéd épület mögött. Helyüket egy harmincas pár veszi át, ráérősen andalognak a pad fele a langyos késő őszi délutánban, és helyet foglalnak a szemhatárig érő jelen időben. Amikor megint kinézek, még mindig ott vannak, könnyed beszélgetésük betölti a levegőt. Ahogy a napfény halad keresztül a városon, kört ír le a Bercsényi utca épületei között, mintha a tér fogságában volna, aztán lassan eltűnik. Kint már sötétedik, amikor elindulok, és megteszem ugyanazt a harminckét fokot, amelyet reggel is megtettem. Kiérek az utcára, lehűlt a levegő, nyoma sincs a mély őszi fények melegségének, amelyet egész nap figyeltem az ablak mögül. Összehúzom magamon a kabátot, és a villamosmegálló fele ballagok. Ázott gesztenye szaga van a városnak, pedig nem is esett az eső, és gesztenyefa sincs a közelben. Felnézek az irodára, kívülről sokkal kisebbnek tűnik; súlytalan. Haza fele menet beugrok a boltba, hogy vegyek valami reggelinek valót. A pénztárnál egy nyolcvanas nő áll előttem, hosszú szárú, fűzős ortopéd szandált visel. Alig bír menni, a dereka meghajlott, dauerolt ősz hajából egy tincs a homlokába hullik, próbálja elfújni, tele van mindkét keze. Egyikben a tárcáját szorongatja, a másikkal a bevásároló kocsit próbálja maga elé tolni. A pénztáros közömbös gyorsasággal húzza le egyik terméket a másik után, éles sípolás jelzi a vonalkód és a leolvasó találkozását. Mire a néninek sikerül maga elé ügyeskednie a kocsit, a pénztáros már vagy háromszor bemondta a végösszeget. Határozatlan mozdulatokkal előkeres egy bankjegyet a tárcájából, és már kezdené a kocsiba pakolni, amiket vásárolt, de a pénztáros már nyújtja felé a visszajárót. Nehézkesen elteszi a tárcájába, látom, ahogy izzad a homloka, az előbbi kósza hajtincs most hozzátapad, de legalább már nem lóg a szemébe. Elkezd pakolni, közben a pénztáros mered maga elé, rezignált unalom és fáradtság ül ki az arcára, menne már ő is haza. Felajánlom a segítségem, és bepakolok a kocsiba. Mire jobbra nézek, már én vagyok a soron, hogy rendezzem a számlám. Kifele menet megcsap a szomszédos kávézóból terjengő kakaós csiga illat. Megkívánom, ahogy utoljára gyerekként kívántam meg, amikor az anyámmal mentem a helyi boltba bevásárolni, és elhatározom, hogy másnap majd veszek egyet. Mire haza érek, már teljesen besötétedett, koromszínű a levegő. Vacsora után veszek egy gyors zuhanyt, levetem az arcom, és egy pohár borral letelepszek a nappali sarkában álló fotelbe. Könnyű zene tölti meg a helyiséget, kint pedig esni kezd, ütemesen kopognak a cseppek az ablakon. Később keresek valami könyvet, és lefekvésig olvasgatok, valami jó gondolatra várok. Éjfél fele vontatott léptekkel elbotorkálok az ágyig, balról bemászom a takaró alá, leoltom a villanyt, és amíg helyezkedem, arra gondolok, hogy elfeledkeztem valamiről. Sokáig nem hagy nyugodni a gondolat, hosszan forgolódom az ágyban, aztán álomba merülök, és észre sem veszem.

kép: https://www.instagram.com/p/BqMWtBgHy-v/